A major után kersztülhaladunk a Csikószíni legelőn, amely a Fáspuszta legjellegzetesebb része. A hatalmas legelőn elszórt öreg fák, az egész területt pedig erdők övezik. 

Az egykori kiterjedt erdőségekkel borított vidék még őriz valamit a táj ősi jellegéből. Ez a tájforma az ártéri erdők talajának elszikesedésével alakult ki, s valaha jóval nagyobb területet uralt az Alföldön. A századunkban még meglevő maradványerdők, s a vidéken néhol még ma is megtalálható ősöreg hagyásfák jelzik a Körös-vidék erősen kötött réti agyagtalaján kialakult egykori erdőket. Ma csak két hasonló erdőfolt található hazákban a Hortobágy peremén. Elsősorban növénytani szempontból értékes, hiszen több fajnak egyedüli lelőhelye az országban.

A leglőn balra (ÉK-re) leágazó úton indul el a régi piros sáv jelzés, hogy egy kisebb kitérő után a Fási-erdészház érintésével visszatérjen az aszfaltútra. 

A zöld jel a mező szélén az úttal együtt jobbra fordul, és majdnem a faluig megmarad a déli irány. Jobbról a Sarló-zug termékeny szántója kísér, balról pedig az erdészháztól érkezik vissza a piros jel egy kis aszfaltcsíkon (kissé beljebb találjuk a Trubin-keresztet). Az újabb erdei szakasznál a Sándor-hídon átmegyünk a Feles-derék csatornán. A hídnál ágazik le egy jól járt földút a falu felé, aki kisebb körtúrát tett, ezen is visszamehet Bélmegyerre.

Innen már látszik a falu, és egy újabb romos Tsz-major mellőzésével alig 20 perc alatt a házak közé érünk (Bem József utca). A húsboltnál érjük el a falu főutcáját, ahol a zöld sáv jelzés jobbra fordul. Érdemes azonban balra, K felé térni, mert alig 200 m után elérjük a buszfordulót, a kocsmákat és a boltot. Ugyanitt kút is van, kissé arrébb pedig az új templomot láthatjuk. 

A Bélmegyer név a más törzsbeliek közé települt Megyer törzs szálláshelyére, az előtag a belső, belül lévő jelzőre utal. Sinka István költő 1920-24 között a kisközség határában, Gereblyés-pusztán juhászkodott, amiről több versében is megemlékezik. A földosztáskor a hálás helybeliek a költőnek is juttattak földet.