KÖRÖS-SÁRRÉTI ÚTIKALAUZ


ÁTALÁNOS INFORMÁCIÓK

A TERMÉSZETI KÖRNYEZET ÉS ÉLÕVILÁGA



Sterbetz István


A térképek manapság is jelzik azokat a hatalmas kiterjedésû lápokat-mocsarakat, amelyek nagyjából észak-déli láncolattal szelték át a tiszántúli síkságokat.Ezeket a mocsarakat a gyakori áradások éltették, és szüntelenül változó kiterjedésük miatt a pontos körülhatárolásuk sohasem volt lehetséges. Tájképi megjelenésüket mozaikszerû változatosság jellemezte. A mindenkor vízmentes, magasabb hátságok szil-, kõris- és kocsányostölgy-erdõi meg erdõssztyeppéi a mélyülõ térszínen égeresekben folytatódtak. Ezt váltotta a fûzláp, a láprét, a sásos-harmatkásás nádas, végül a dús hínárszõnyeggel borított, nyílt vízfelületek az úszóláp ingoványos szigeteivel. A letûnt idõk élõvilágának gazdagságára csak az itt-ott fennmaradt, töredékes nyomokból következtethetünk.

E csodálatos õsi tájformának emberkéz okozta átalakulása már a bronzkori erdõirtásokkal elkezdõdött, amely a török hódoltság idején bontakozott ki a legerõteljesebben, és majdnem maradéktalanul megsemmisítette a síksági faállományokat. A múlt század utolsó éveiben kiteljesedõ vízrendezési munkák képezték a másik, mélyreható változást. Ekkor alakult a puszta véglegesen agrárkörnyezetté.

Az emberi tevékenység azonban nem csupán szántóföldeket hódított, hanem ezzel egyidejûleg kialakított két olyan másodlagos tájat is, amelyek az õsimaradványoknál is jobban érdeklik a tudományt, mert ilyen természeti viszonyokkal és ilyen körülmények között társult élõvilággal másutt nem találkozunk! Ezek a kiszárított területeken keletkezett szikes puszták és a szabályozott folyók hullámterei.

Szikes talaj már a történelem elõtti régmúltban is volt Magyarországon, de ez a növények számára kedvezõtlen fizikai és kémiai tulajdonságokkal rendelkezõ környezet az ármentesítések után megsokszorozódott. A lecsapolások következtében az altalajvíz mélyebb rétegekbe húzódott vissza, a felszínközelben pedig nátriumsók halmozódtak. Az ilyen területeken csak azok a növények képesek fennmaradni, amelyek tûrik a tartós szárazságot, a legelõ állatok rágását-taposását, és megbírkóznak a sós talajviszonyokkal is. Szántóföldként ezek alig vagy sehogyan sem hasznosíthatók, túlnyomó hányaduk legelõ. Az egykori vízmedrekben sokfelé keletkeztek idõszakos szikes tavak is, ahol az õsztõl tavaszig felgyülemlett csapadékvíz csak a nyári aszály idején párolog el és olyankor a szárazra kerülõ sziksó "kivirágzik". Növény- és állatviláguk tekintetében a magyar szikesek egyrészt belsõ-ázsiai klimasztyeppekre-félsivatagokra, másrészt az árapálynak kitett európai tengerpartokra hasonlítanak. Szigetszerû foltjaik ezeket a távoli világokat varázsolják földrészünk belsejébe. Olyan fajok együtteseit, amelyeknek az ember tájformáló tevékenysége teremtette meg itt a szélsõségesen száraz, sós környezethez kötött, különlegesélet feltételeit.

Az alföldi folyók ármentesítésének egykori megoldásából kialakult tájtípus szintén sajátosan magyar adottság. A meggyorsított vízfolyás, a hullámteret idõrõl idõre elborító, mély vizû áradások, a gátépítések anyaggödreibõl keletkezett kubiktavak, a folyókanyarok átvágásainak holtágai részben az õsi árterek emlékeit õrzik, de számos vonatkozásban újszerû adottságokat is létrehoztak.

Varázsosan szép tájakat, meg összetételét-mennyiségét.tekintve egyaránt pazarlóan gazdag élõvilágot, amelyet elsõsorban a természetvédelmi területek védelmeznek.

A védett területeknek a természeti emlékek fenntartása képezi elsõdleges rendeltetését, ezért elkerülhetetlen, hogy a különösen veszélyeztetett növények vagy háborítatlanságot kívánó állatok esetében azok közvetlen bemutatásának lehetõségeit korlátozzák. Így pl. nem látogathatók az õsi löszpuszták növénytakarójából fennmaradt Volga menti vagy erdélyi hérics (Adonis volgensis, A. transsylvanicus) egyetlen hazai termõhelye meg a pusztaföldvári Nagytatársánc fél hektáros törperezervátuma, ahol a gyeptársulás két-háromezer éve változatlan állapotról tanúskodik. Ezeket a növényritkaságokat és egyéb védett területeket kiadványok, filmek ismertetik meg az érdeklõdõ nagyközönséggel.

Ha északi irányból dél felé haladva kezdjük a Sárrétek emlékeit kutatni, a szikes legelõk végtelenbe nyúló láncolata fogad. Kisújszállástól Gyomáig, a Hortobágy Berettyó-fõcsatornától a keleti országhatárig lépten- nyomon találunk még feltöretlen szikes pusztákat, ahol a dûlõutak mentén vagy kunhalmok bolygatatlan domboldalában itt-ott még az õsi lösznövényzet maradványait is viszontlátjuk. A vetõvirág (Sternbergia colchiciflora), a taréjos búzafû (Agropyron pectinatum), a pusztai csenkesz (Festuca rupicola) pl. egyletûnt földtörténeti idõszaknak, a jegesedés utáni állapotnak a maradványa.Az elszikesedett szolonyecmezõkre a juhcsenkesz (Festuca pseudovina) ürmös és cickórós társulásai (Artemisio és Achilleo festucetum pseudovinae) jellemzõek. A csenkeszes rétek tavasszal ezüstösen zöld, késõbb megvörösödõ, majd a nyári szárazságban kisárguló színfoltjait augusztusban a temérdek sziki lelleg vagy sóvirág (Limonium gmelini) váltja halványlilára.

A mélyebb fekvésû, nedvesebb részeken a felmagasodó ecsetpázsitállomány (Alopecurus pratensis) képez kaszálókat. A szikes rétek gerinces állatvilágafajokban nem bõvelkedik, de összetétele annál jellemzõbb, a kelet-európai sztyeppékére emlékeztetõ. A lazább talajszerkezetû kunhalmok tájékán ürgetelepeket (Citellus citellus) találunk. Ezek közelében rendszerint elõfordul az õket zsákmányoló, és az Alföldtõl nyugatabbra már csak nagyon elvétve honos molnárgörény (Putorius ewersmanni) is. Az ecsetpázsitos kaszálóknak itt még gyakori lakója a túzok (Otis tarda). Ennek a hatalmas elterjedési területén mindenfelé kipusztulással veszélyeztetett fajnak Békés megye északi tájain él a világon a legerõteljesebb állománya! Az ürmös-csenkeszes legelõket elsõsorban a bíbic (Vanellus vanellus) jellemzi, de másik jellegzetességük a széki csér (Glareola pratincola), már lassan eltünedezik a sárréti pusztákról az idelátogató pusztai ölyv (Buteo rufinus) és a vedlés céljából itt csoportosuló keleti szélkiáltók (Nemenius arquatus orientalis). A szikes legelõk egyhangú világa a tekintetfogó változatosságok hiányának ellenére is csodálatos. A nagy semmi, amely elvész valahol a rónával összefutó ég végtelenében, a csönd õserejû nyugalma, az évszakonként változó növényzet óriási színfoltjai. A látni tudó szem nem marad itt érzéketlen, és a nem szakember is érzi, hogy ez a táj különleges.

Az egykori Sárrétek délkeleti csücskében manapság az országnak egyik legnagyobb és tájképileg legmegragadóbb mesterséges halastó rendszerét találjuk Biharugra térségében. A jókora halastavak a Kárpát-medencének egyik legjelentõsebb gyülekezõhelyei, a Hortobággyal vetekedõ méretekben. A kardoskúti látogatás korlátozásának itt kínálkozik méltó kárpótlása, amennyiben az átvonuló vadlúd-, vadrécefajok- és a darvak Biharugra, Begécs meg a Nagy-szik halastavain nem rezervátumi környezetben sokasodnak. Fészkelõ madarak dolgában is nevezetes ez a tógazdaság. Gémtelepek és egyetlen hazai költõvadlibánk, a nyári lúd is az ugrai nádasok ékessége.

A pusztai tájnak az l977-ben létesült Szabadkígyósi Tájvédelmi Körzet a legjellegzetesebb bemutatója. Területe 3785 hektár, rendeltetése elsõsorban az ismeretterjesztés. Látogatásának körülményeit a természetvédelmi kezelõ határozza meg és engedélyezi. A táj uralkodó eleme itt is a másodlagos szikespuszta, amelyen azonban itt-ott fennmaradtak a természetes erdõs sztyepphagyományai is!

Ezekben a maradványerdõkben a kocsányos tölgy (Quercus robur), a mezeiszil (Ulmus minor), a feketegyõr és a tatárjuhar (Acer campestre, A. tataricum), a vackor (Phyrus achras) képez kevert állományokat. Az erdõk aljnövényzetének a széles levelû salamonpecsét (Polygonatum latifolium), a kék ésaz illatos ibolya (Viola cyanea, V odorata), a réti õszirózsa (Aster punctatus)és a bárányöröm (Artemisia pontica) illatozó, gyönyörködtetõ színfoltjai. Itt még a löszpusztai maradványok is elõfordulnak, õsgyepet idézõ flóraelemekkel, mint pl. a közönséges borkóró (Thalictrum minus), a hasznos földitömjén (Pimpinella saxifraga) és a csattogó szamóca (Fragaria viridis). A szabadkígyósi õsgyepmaradványok a nem látogatható Tatársánci Természetvédelmi Terület helyett nyújtanak itt hasonló jellegû látványosságokat. Szabadkígyós állatvilága is gazdag, különösen madártani tekintetben változatos.178 faj ismert innen, ezekbõl 70 fészkelõ. A vonulásidõben sokezres tömegekben gyülekezõ lúd-, réce-, és partimadárfajok mellett az átnyaraló, áttelelõ ragadozó madarakról is nevezetes ez a legelõ. A Kárpát-medencében nagy ritkaságként elõforduló kis héja (Accipiter brevipes) és a fakó keselyû (Gyps fulvus) ismételten elõfordult itt. A ritka pusztai sas (Aquila nipalensis) és héjasas(Hieraetus fasciatus) hazai bizonyítópéldányai is a kígyósi puszta nevezetességei. Gerinctelen állatvilágának jellegzetesen sztyeppei képviselõje a ponto-kaspi faunaelemként számon tartott szongáriai cselõpók (Lycosa signori-ensis).

A szeghalom-vésztõi országút mellett az újkõkori-bronzkori-rézkori meg a kora Árpád-kori régészeti lelõhelyekrõl közismert az 1978-ban létesült,13 hektáros Mágori Természetvédelmi Terület. A határát képezõ Sebes-Körös- holtág bár ritkaságokkal nem kérkedhet, de növénytársulásai az egykori Kis-Sárrétre emlékeztemek.


Debreceni tányér a Sárrétrõl

Fehér M.


A magyar Alföld másik tájképi jellegzetességének, a múlt századi folyószabályozásokból formálódott hullámtérnek két megye vezetõsége állított maradandó emléket, amikor 1980-ban létrehozta a Körös-völgyi Természetvédelmi Területet, mindösszesen 2480 hektár kiterjedéssel. Ebbõl csupán 230 hektár látogatása korlátozott, a többi a közönség szabad rendelkezésére áll. A szabályozott alföldi folyók élettere egy nagyon lényeges tulajdonságával különbözik az õsi, természetes árterektõl. Amíg a szabályozás elõtti idõkben az árvizek szabadon terültek szét a pusztán, és óriási területeket borítottak be sekély mélységekkel, addig a gátak közé szorított folyó évente két-három alkalommal hetekig elhúzó, több méteres vízréteggel önti el a keskenyre szorított hullámteret. A tartós mély víz és az idõrõl idõre lerakódó iszapréteg a növények alkalmazkodó képességének próbája. A hullámtér elsõsorban az ártéri gyomnövényzetnek és iszapflórának kedvez. A régmúlt vízvilágot különösen a folyókanyarok átvágásai révén keletkezett holtágak úszó-lebegõ növényzete idézi. Ma is tekintélyes területeket ural itt a sulyom (Trapa natans), a tündérrózsahínár (Nymphaetum albo luteae), a tündérfátyolos hínár (Nymphoidetum peltatae) állománya. A Körösök holtágaiban itt-ott még elõfordul az idegbénítóhatású gyilkos csomorika (Cicuta virosa) is. A természetes erdõtípusok keményfájú elemei eltünedeztek a mai hullámtérbõl, csupán a fûzes- nyáraspuhafatársulások (Salicetum albae-fragilis) és a bokorfûzesek (Salicetum triandrae) maradtak fenn viszonylag jó alkalmazkodóképességgel. A nyár-fûzligeterdõk eredeti állományának fenntartását a tájidegen nemesnyárasok telepítései miatt a természetvédelem különös figyelemmel szorgalmazza. A hullámtéri erdõknek dús az aljnövényzete is, a szeder (Rubus caesius) és a csalán (Urtica dioica) uralkodó elemével.

A természetes és a másodlagos eredetû tájelemek mellett figyelmet érdemelnek a nagy szakértelemmel telepített és számos ritkaságot bemutató arborétumok is. A Sárrétek vidékén védetté nyilvánítottak sorában a Pepi-kert néven is ismert, Szarvasi Arborétumot illeti az elsõség. 42 hektáros területén az ország leggazdagabb fagyûjteménye található. Közelében az Anna-liget, ahol ezt az arborétumot eredetileg tervezték. Itt még ma is áll néhány, többszáz éves tölgyóriás, a régmúltak õseredeti hagyatéka. A Szabadkígyósi Tájvédelmi Körzetnek Ybl Miklós által épített majorját is egy 22 hektáros védett park díszíti. A szarvasi ún. belsõ park 2 hektárjáról, a gyulai kastélypark 28 hektárjáról és Orosházán a 2 hektáros, Rágyánszki-féle magánarborétumról ugyancsak intézményes védelem gondoskodik.

A Kis- és Nagy-Sárrét ma is él.

Nyomokban fennmaradt õsi emlékeiben éppúgy, mint környezetének idõrõl idõre megújuló változataiban. Ne feledjük, hogy valamennyi sajátos és egyedülálló nemzeti értékünk.




A fejezet tartalma - A könyv tartalma - KVTE

Következõ rész: Állatvilág 
Elõzõ rész:
Vízi munkák a Körös-Sárrét vidékén



Körös-Sárréti Útikalauz (Kondoros, 1984)    ©   Szerkesztette: Goda Péter és Köteles Lajos.
HTML: Vidovenyecz Zsolt, Körösök Völgye Turista Egyesület. 1999.