KÖRÖS-SÁRRÉTI ÚTIKALAUZ


ÁTALÁNOS INFORMÁCIÓK

TERMÉSZETI FÖLDRAJZI VISZONYOK



Rakonczai János


A hazánk DK-i részén elterülõ sík terület az Alföld két középtájára, a Berettyó-Körös-vidékre és a Körös-Maros közére terjed ki. A táj a felületes szemlélõnek elég egyhangúnak tûnhet, aki azonban jobban odafigyel a vidékre, helyenként igen mozgalmas domborzatot fedezhet fel.

Az egykori folyóhálózat maradványai, a sokáig titokzatos eredetûnek tartott ún. kunhalmok, valamint a szikes pusztai területek mikroformái - a magassági változatosság hiánya ellenére -jól tagolják a vidéket.

A mai felszín - fiatal üledékekkel elfedve - a mélyben igen változatos domborzatot rejt. A térség közepén helyezkedik el a hazánk egyik legmélyebb süllyedékterületeként számon tartott Gyula Békési-süllyedék, amit két oldalról relatíve kiemelt helyzetû ún. hátsági területek (pl. DNy-ról a Battonya-Pusztaföldvári-rögvonulat) fognak közre. Ez a medenceajzatban kimutatott jelentõs magassági differencia a földkéreg - hõáramlások következtében alulról bekövetkezõ - elvékonyodásának hatására jött létre. A terület kisebb megszakításokkal tarkított lassú süllyedése azt eredményezte, hogy a környezõ hegységek felõl lepusztuló hordalékanyag a süllyedéssel párhuzamosan elõbb tengeri, majd folyóvízi üledékekkel töltötte fel a vidéket.

Az elõbb vázolt, mélybõl kiinduló süllyedési folyamat közvetett, de napjaink életére is kiható következményei az idõnként kipattanó földrengések. Írásos feljegyzések szerint az utóbbi kétszáz évben tucatnál többször fordult elõ a térségben ez a természeti jelenség. (Közülük legjelentõsebb pusztítást az 1978-as, a Richter-skála szerint 4,5-ös erõsségû békési epicentrumú rengés okozta.) Veszélyességét tekintve azonban közülük egyik sem vethetõ össze még a komolyabb hazai rengésekkel sem, így semmiképpen nem turisztikát befolyásoló tényezõ.

A felszín mai képének kialakulásában a hegyekbõl a süllyedõ medencébe lefutó folyóhálózatnak volt döntõ szerepe. A pleisztocén és óholocén idõszakban ide folyt a Tisza, a Szamos, a Bodrog, a Sajó, a Hernád, az Eger patak, a Berettyó, valamint a Körös és a Maros egyes ágai.

Az egykori folyóhálózat rekonstrukciója alapján tudjuk, hogy az Ér völgyének pocsaji kapujából kiinduló nagyméretû medrekkel jellemezhetõ Tisza mintegy tízezer évvel ezelõtt - a nyírségi területrésznek emelkedése miatt - északi irányba folyt tovább, ugyanakkor jelentõsen délre tolódott a Maros fõága is. Ettõl kezdve a Berettyó-Körös-vidék elvesztette hidrogeográfiai központjellegét. A Tisza ugyan folyásirányának megváltozása után egy ideig még - a Hortobágyon keresztül - a vidék nyugati szélén folyt, sõt árvizek idején a Szamos és a Kraszna is szállított vizet a területre, de fõként a Körösök, a Berettyó, valamint a Maros fattyúágai formálták a területet. Egykori leírások szerint ettõl az idõszaktól kezdve a felszín képe egészen a folyószabályozásokig nem sokat változott: egymásba szakadó vizenyõs rétek, kisebb-nagyobb mocsarak, lápok, helyenként nyílt víztükrök uralták a táj képét.

A múlt század második felében lezajlott folyószabályozás jelentõsen átformálta a területet. Összesen 266 kanyarulatot vágtak át, s a Fehér-, Kettõs- és Sebes-Körös, valamint a Berettyó jelentõs hosszúságban ásott mederbe került. A szabályozások hatására lényegesen megváltozott a folyók természetes vízjárása, ami az 1970-es és 1980-as évek során több rendkívüli árvizet is eredményezett. Közülük az 1980. évi, a Kettõs-Körös jobb partján 10,5 ezer hektárt elborító áradás okozta a szabályozások befejezése óta a legnagyobb pusztítást.

Igen érdekes tájformáló tényezõ a szikes pusztai területek, a szikes mikroformák változatos együttese. A szikformáknak három fontosabb típusát figyelhetjük meg: a szikpadkát, szikeret és a sziklapost. A három formatípus lényegében ugyanazon genetikai folyamat különbözo fokozatainak tekinthetõ. A felszín pusztulása a szikerek mentén indul meg, ezek kiszélesedve és elágazva tagolják az így padkásodásnak induló területet, majd a padkák lepusztulása, a felszín elegyengetése után keletkeznek a sziklaposok. A padkatetõ általában 10-30 cm-rel van a fenék szintje fölött, és a lepusztulás által még kevésbé érintett eredeti felszín magasságát mutatja. Ilyen szikpadkás területet gyakran láthatunk a Berettyóújfalu- Szeghalom útvonal mindkét oldalán (legelõk), Békés megye ÉK-i részein vagy például a Szabadkígyósi Tájvédelmi Körzetben, illetve annak tágabb (déli és keleti) környezetében.

Jellegzetes, többnyire nem természetes eredetû felszíni formák a néhány méterrel a környezetük fölé magasodó kunhalmok. Ezek a kör vagy ovális alaprajzú, általában nem jelentõs átmérõjû kúpszerû képzõdmények nevükkel ellentétben nem a kunok építményei. Sokáig vitatott eredetükre számos kunhalom feltárása derített fényt. Keletkezésük három forrása közül kettõ társadalmi: egy részük õrdombnak készült a hajdani nomád népek táborai köré (ilyen például a Kunszentmárton környéki halomcsoport), másik gyakoribb létesítési cél pedig temetkezési hely volt, elõkelõségek számára. Az alacsonyabb, de átmérõjükben nagyobb halmok között azonban természetes eredetûeket is találunk, ezeket a népnyelv gyakran laponyagoknak hívja. Sok esetben - mivel rendszerint ármentes térszín peremén emelkednek (néha egykori folyóhátak felszabadult maraványai is lehetnek) - õsi táborok, lakótelepek létesülhettek rajtuk, s ezeknek a kultúrrétegeknek a nyomait is megtalálhatjuk.

A felszín kialakulását és a felszíni formákat bemutató rész után célszerûnek látszik tömör áttekintést adni a térség tájelemeirõl. A mintegy 2000 km-es Sárrét több, mint a fõ szerkezeti elemét adó Nagy- és Kis-Sárrét, mert magába foglalja a köztes, csak esetenként vízjárta területeket is. Kiterjedt mocsárvilágát a holocén során a Berettyó és a Sebes-Körös táplálta.

A szabályozások és lecsapolások elõtti idõszakban a települések arculatát és funkcióit a vízhez való alkalmazkodás jellemzi. A terep adottságát kihasználva többnyire nem is zárt települések alakultak ki, hanem a térszín tagoltságához alkalmazkodó telkek, házak, házcsoportok rendszere, melyeket gátak, hidak kötöttek össze. Az utcák futása a magasabb terepet követi (ma is tapasztalhatjuk például Zsákán vagy Csökmõn átutazva), sõt az erek egyes falvakban a népesség nemzetiségi vagy vallási elkülönülésének határait is képezték (Furta). A középkori lakosság nem tekintette ellenségének a vizet, hanem gazdálkodásának helyét és védelmi rendszert látott benne. A 19. század elején a még mintegy 800 km-es Nagy- és 500 km-es Kis-Sárrét lecsapolása a Berettyó és Sebes-Körös szabályozásával együtt a 19. század második felében valósult meg.

A térség térszínileg magasabb területe a békési löszhátság vagy a Maros hordalékkúpjaként is emlegetett vidék. A már hosszabb idõk óta ármentes síkságon ugyan helyenként még gyakoriak az egykori folyómedrek, az utóbbi évszázadokban azonban gyökeres változáson nem ment át, mint a Sárrétek területe. A települések kialakulásában is sokkal kisebb jelentõségû a természeti tényezõk szerepe.

Területünk éghajlatát fokozott kontinentalitás jellemzi, ami leginkább a hõmérsékleti szélsõségekben jelentkezik. Nyári idoszakban a vidék az országnak egyik legmelegebb, télen pedig leghidegebb területe. A havi középhõmérsékletek évi ingása 24 C, a nyugati határszél 21 C-os értékével szemben. Az évi középhõmérséklet 10,5-11 C. A legmelegebb hónap a július átlagos értéke 22 C felett van. A napsütés évi összege (1970-2060 óra) némileg elmarad ugyan Szeged környékének kiemelkedõ értékétõl (2100 óra), de így is meghaladja az országos átlagot. Az évi csapadékátlag sokéves viszonylatban 540-600 mm között változik (júniusi maximum).

Túrázásunk során azzal számolhatunk, hogy a napi középhõmérséklet átlagosan március 17. és november 11. között 5 C felett, április 10. és október 19. között pedig 10 C felett van. A léghõmérséklet október 15. és április 13. között, a talaj menti pedig október l. és április 30. között süllyed 0 C alá.



Sárréti góré

Fehér M.


A fejezet tartalma - A könyv tartalma - KVTE

Következõ rész: Vízi munkák a Körös-Sárrét vidékén 
Elõzõ rész: Válaszol a kiadó



Körös-Sárréti Útikalauz (Kondoros, 1984)    ©   Szerkesztette: Goda Péter és Köteles Lajos.
HTML: Vidovenyecz Zsolt, Körösök Völgye Turista Egyesület. 1999.