KÖRÖS-SÁRRÉTI ÚTIKALAUZ


ÁTALÁNOS INFORMÁCIÓK

TÖRTÉNET ES NÉPÉLET



Dankó Imre


A Berettyó-Körös-vidék felszíne az õsidõktõl kezdve a folyószabályozásokig alig változott. A gazdag növényzetû vízjárta rétségekbõl, mocsarakból vagy éppen síkvizekbõl kiemelkedõ alacsony szárazulatokon korán megtelepedett az ember. Területünkön a folyó- és érparti hátságokon majd mindenütt már a korai és az átmeneti kõkorszakban (paleolitikum, mezolitikum) apró falvacskák létesültek (i. e. mintegy 5000 évvel). Ilyen kora és átmeneti kõkorszakbeli falvak nyomaira bukkanhatunk Szarvas, Endrõd, Gyoma, Körösladány, Dévaványa, Szeghalom és más helységek határaiban. Ezek a telepek s a bennük folyt élet feltételezik egy közelebbrõl nem ismert mezolitkori elõnép létét.

Ezt a mezolitkori elõnépet kell területünk autohton lakosságának tekintenünk. Ennek a kultúrának a kapcsolatait, természetét fõleg az itt talált rendkívül gazdag kerámia leletek alapján határozták meg régészeink.

A kerámia anyag kétféle. Az egyik rész vastag falú, durva kidolgozású edényanyag, melynek külsõ díszítése szabálytalan újbenyomkodásokból áll, olykor bütykös kiképzésû vagy plasztikus bordákból álló.

A másik csoportot fuzomabb kivitelezés; vékony edényfal, gondos külsõ kiképzés, díszítés, például simítás, fényezés, sõt olykor-olykor fehér-fekete festés is jellemzi. Hasonló kerámia anyag Bulgáriából, Jugoszláviából, tehát észak-balkáni területekrõl ismeretes, bizonyítva azt, hogy ez a kultúra mediterrán, illetõleg balkáni eredetû, ami aztán itt virágzott, fejlõdött ki magasabb szintre.

Ezért nevezik ezt a kultúrát az itteni lelõhelyek, az itteni kõkori kultúra után - a mi tájelnevezésünk szempontjából sem közömbös módon - Körös-kultúrának.

A Körös-kultúra népei, bármily fejlett földmûvelést és állattartást is folytattak, idõrõl idõre kénytelenek voltak telephelyeiket otthagyni, mert a földmûvelésre rendelkezésre álló szûk területet kiélték. Kezdetleges eszközökkel mûvelték a fóldet, nem trágyázták, nem pihentették a talajt. A váltógazdálkodást még nem ismerték, ekét még nem használtak. Bármennyire is jellemzõ volt rájuk a megtelepedés, amikor a rendelkezésükre álló területet kiélték, továbbálltak. De nemcsak így pusztultak el telepek, hanem azáltal is, hogy idõnként újabb és újabb, kezdetlegesebb, de harciasabb csoportok tûntek fel, akik elûzték telephelyeikrõl vagy éppen lemészárolták õket.

A kései kõkorra területünk virágzó telepei általában megszûntek. Új népcsoportok jelentek meg a régebbiek helyén. Ezek az újabb kõkorszakbeli népcsoportok fóldházakat építettek, s igyekeztek azáltal is helyben maradni, hogy rátértek a kezdetleges váltó gazdálkodásra. Eszközeiket, szerszámaikat is igyekeztekjobb, alkalmasabb anyagokból készíteni.

A rézkorszak (i. e. 2500-1900) lassan alakult ki vidékünkön és rövid ideig is tartott. A réz használata sohasem terjedt itt el általánosan. A rézkorszak idején is megmaradtak a kõ- és csonteszközök, továbbélt az agyagmûvesség (a fazekasság). Annál inkább gyorsan és szélesebb körben terjedt el a bronz használata. A bronzkor (i. e.1800-750 körül) már jelentõs életmódváltozást is eredményezett. A sok bronzsarló, mezõgazdasági eszköz azt bizonyítja, hogy a bronzkorban nagyobb lendületet vett a földmûvelés, és bizonyos mesterségek, közöttük a bronzeszközkészítés. A kereskedelem is jobban színre lépett. Területünk elsõ, etnikailag elkülöníthetõ lakosai a trákok és az illirek voltak (i. e. 754-500 körül). Ugyanazon délvidéki, balkáni eredetû népek, akik a vas használatát hozták magukkal a Körösök völgyébe. A trákok és az illírek nem sok nyugalmat élveztek új hazájukban. A harcias szkiták veszélyeztették õket, és kénytelenek voltak az itteni korábbi lakosokkal szövetkezni ellenük. Fegyvereiket, illetve azok egyes részeit - például a nyílhegyeket - vasból készítették. A szkíták azonban legyõzték õket. A Körösök völgyébe az i. e. VII. században jutottak el. Több telepet létesítettek, fegyvermûvességük mellett kerámiájuk volt jelentõs.

Az itt talált népeket nem irtották ki, hanem leigázták, szolgákká tették. Meggyorsították és megerõsítették az osztálytagozódást; a korábbi, hosszú idõn át vérségi kötelékeken alapuló társadalmi tagolódást a vagyon és a hatalom arányában felszámolták. A szkítákat az i. e. IV. században a kelták váltották fel. Õket viszont, legalábbis területünk keleti peremvidékein, a dákok szorították ki. A dákok uralmát az elsõ században szarmata-jazig törzsek váltották fel. A dákok, de különösen a szarmata-jazig törzsek, sok nyomot hagytak maguk után, és némi néptöredékeket, amelyek aztán - több más, még korábbi néptöredékkel egyeütt - lassan felszívódtak egy-egy nagyobb, hódító nép soraiba. Míg az eddig itt élõ népcsoportok, népek déli származásúak, addig a népvándorlás kora különbözõ hullámai által idesodort szarmaták, jazigok, majd az õket követõ hunok, avarok és besenyõk keleti népek voltak. Mûveltségük orientális volt, ahogy errõl emlékanyaguk is árulkodik. A szarmaták kezén a kerámiamûvesség különösen fellendült. Óriási szemtartó edényeik, urnáik területünkön még ma is gyakran elõfordulnak, hogy a rengeteg töredékrõl ne is szóljunk.

A dák, szarmata, jazig néptöredékek ugyanúgy megérték a hun inváziót (370-450), a gepidák mozgását (358-370 körül), az avarok kimagasló jelentõségû államszervezését (670-800), a nem sokkal a magyar honfoglalást megelõzõ idõkben leszálló szláv elemek elhelyezkedését, mint ezen néptöredékek együttélését, etnikai formálódását.

Ennek az etnikai formálódásnak adott nagy lendületet a magyar honfoglalás (896). A népvándorlás egyik utolsó hullámaként ideérkezõ, laza törzsszövetségben élõ magyarság sorra megszállta a Körösök völgye korábbi telephelyeit, illetõleg berendezkedése során egyeseket megszüntetett, de több új, kis telepet is létesített. A Körösök völgye megszállása mintegy 100-150 évig tartott. Ez alatt az idõ alatt a kis telepeken élõ, különbözõ néptöredékek nagymértékben tájékozódtak a magyarok felõl, és hajlandóknak mutatkoztak a magyarsággal való közös életre.

A magyar honfoglalással a Körösök völgye történetében is döntõ változás következett be. A Körös-közt Ond törzsének Barsa és Csolt (vagy Vatha) nemzetsége szállta meg. Késõbb a peremterületeken más nemzetségek is megjelentek, mint például az északi peremvidéken a Gutkeledek, délen pedig a Zovárd, Hontpázmány nemzetségek. A Körösök völgye betelepülése két irányból történt. Területünk északi-északkeleti részére a Bihar várához tartozó Biharból, míg a déli- délnyugati részre a Békés várához tartozó Békésbõl történt.

A X. század végére kialakulhatott a két nagy várispánság, illetve a késõbbiekben a két nagy megye: Bihar és Békés. A megyei szervezet kialakulásának idejére a terület lakossága már egyöntetûen magyarrá lett, beolvadtak a kazárok, a besenyõk is, de még inkább az itt talált különbözõ néptöredékek.

A letelepült nemzetségek sorra alakították ki nemzetség központjaikat. Ezeknek a központoknak kiemelkedõ építményei a nemzetségi monostorok voltak, amelyek a nemzetségfõk temetkezési helyéül is szolgáltak (Herpály, Szerep, Gerla, Mágor).

A magyar államalapítás, a feudalizálódás elõrehaladása, az Árpád-házi királyok uralkodása alatt, amikor a gyepûk kijjebb tolására is sor került, területünkre is érkeztek újabb telepesek (pl. franciák, vallonok Mezõgyán tájára), de lényegileg a lakosság magyar maradt. A tatárjárás elõtt itt is letelepített Béla királyunk a hozzánk menekült kunokból.

Az avar néptöredékek, a kazárok, besenyõk, a székelyek, kunok beolvadását nagymértékben megkönnyítette az azonos keleti eredet, a majd azonos mûveltség. A szláv népelemek beilleszkedését pedig az könnyítette meg, hogy már huzamosabb idõ óta együtt éltek a magyarsághoz sok mindenben hasonló, rokon avarsággal.

A kora középkori települési rend, életmód a tatárjárásig állt fenn. Ekkor a települések zöme elpusztult, lakosaikat vagy elpusztították, vagy félreesõ, hozzá nem férhetõ helyekre menekülve átvészelték a nehéz idõket. Mindenesetre a pusztulás olyan nagy volt, hogy sok korábbi falu újra se települt.

A XV. század végére már kialakultak azok a jelentõs települések is, amelyek területünkre a legkülönfélébb okokból és viszonylatokban meghatározó jelentõséggel bírtak. Ilyen volt a terület déli-délnyugati részére vonatkozóan Gyula, amely a tatárjárás után épült várával (1403-1405) hamar elragadta a vezetõ szerepet Békéstõl, és az úgynevezett gyulai uradalom központja, majd 1484-tõl Békés megye székhelye lett. Vára különben a török idõkben országos jelentõségre tett szert. Területünk északi, északkeleti, keleti részeire vonatkozóan pedig Várad foglalja el a vezetõ helyet, úgyis mint megyei, úgyis mint püspökségi székhely. Várad mindaddig meg is tartotta vezetõ szerepét ezen a tájon, amíg a török el nem foglalta (1660). Ekkor Várad szerepét a területen már korábban is bizonyos jelentõségre szert tett Debrecen vette át.

A XIV-XV. századi feudalizálódás egy másik vetülete volt, hogy a rangosabb, nagyobb lélekszámú települések nem teljesen agrárjellegû jobbágyszolgáltatásaik teljesítése következtében a paraszti kézmûvesség központjai lettek. Hetivásári vagy éppen országos vásári szabadalmakat kaptak, és ezzel a mezõvárosi fejlõdés útjára léptek. (Mezõtúr pl. már 1378-ban mezõvárosi rangra jutott. )

Ezek a települések elsõsorban közlekedési jelentõségük következtében indultak meg a korai mezõvárosi fejlõdés útján.

A török uralom, de fõként a törököt kiûzõ háborús idõk pusztításai alapvetõ változásokat hoztak a Körösök völgye tulajdonviszonyaiban. A hivatalosan lakatlannak minõsített területeken egyáltalán nem akarták helyreállítani a korábbi tulajdonviszonyokat. Az Újszerzeményi Bizottság csak a középkori birtoklásukat igazolni képes, lojális fóldesuraknak, illetve birtokosoknak adta vissza birtokaikat. Minthogy ilyenek alig voltak, a gazdátlannak, lakatlannak nyilvánított birtokokat kamarai tulajdonba vették, majd pedig a császárhû, szinte kizárólag nem magyar uraknak adták.

Területünk tulajdonviszonyainak változása mellett a legfontosabb változás a Rákóczi-szabadságharc után kibontakozó belsõ vándorlásban és telepítésben mutatkozott meg. A szatmári béke után megindult belsõ vándorlás, bármely nagy méreteket is öltött, nem volt elegendõ ahhoz, hogy területünk lakosságának létszámát jelentõsebbé tegye.


Honfoglalás-kori aranyozott ezüst tarsolylemez Bokros-halomról

Fehér M.


A telepítések a tulajdonviszonyokban beállott változásokhoz kapcsolódtak. A volt hatalmas gyulai uradalomnál jóval nagyobb területeket megkapó Harruckern családnak például, hogy birtokait jövedelmezõvé tudja tenni, hogy meg tudja indítani a termelõmunkát, telepítéshez kellett fordulnia. A munkáskézre vágyó új gazdák az udvar jóváhagyásával, sõt segítségével is valóságos propagandahadjáratot indítottak egyrészt a Felvidéken, fõleg az evangélikus szlovákok között, másrészt Németország sûrûn lakott, munkaerõfölösleggel rendelkezõ területein. A propaganda nem volt eredménytelen, a Harruckernek szlovákokat telepítettek Csabára, Mezõberénybe, Tótkomlósra, Szarvasra; németeket Gyulára, Mezõberénybe, Elekre.

Területünk etnikai képét a török idõk után betelepûlõ románok (Gyula, Méhkerék, Kétegyháza) és a török alatt érkezõ szerbek (Battonya) tették teljessé. A továbbiak során mind a szlovákok, mint a románok rajokat bocsátottak ki magukból, és több telepes helységet vagy szórványt alkottak.

A XVIII. század elsõ felében új életre kelõ Körösök völgyében is magukhoz ragadták a kereskedelmet, a különbözõ bérleteket a görögök, akik azonban sokszor örmények, bolgárok, macedónok, szerbek voltak. Kereskedõkompániát nem alkottak, középponti helyüknek Békést tekintették, ahol ortodox templomot is építettek maguknak.

Azonban sem a viszonylag nagyszámú szlovákság, németség, sem a csekély számú románság, szerbség nem tudta alapvetõen megváltoztatni az egész terület, a Körösök völgye eredeti magyar etnikai képét.

A XVIII-XIX. századi Körösök völgyei gazdálkodásnak az a sajátossága, hogy hangsúlyos szerepet kapott benne a rétgazdálkodás, az extenzív állattartás, és önálló mesterségekké fejlõdtek benne a halászat (több különleges formájával együtt: csikászat, rákászat, teknõsbékászás), a nádlás és a vízi közlekedés. Ugyanakkor mindenki számára sok lehetõség adódott, hogy gyûjtögetõ és zsákmányoló tevékenységet is folytasson.

Az uradalmak berendezkedésével párhuzamosan fogytak a mocsári erdõk, a nádasok, bár maguk a mocsarak még sokáig, egészen az ármentesítésig megmaradtak. A szántók területe pedig, ha lassan is, de állandóan nõtt. Ennek érdekében bizonyos kezdeti ármentesítõ, lecsapoló munkát már a XVIII. században is kezdeményeztek. Az állattartásban a juh és a sertés mellé jelentõségben gyorsan felzárkózott a szarvasmarha. De a lótartás is, különösen egyes olyan, a szárazföldi közlekedésbe jól beilleszkedõ helységekben, mint amilyen például Sárrétudvari is volt.

A fõtermény a búza volt, bár kezdettõl fogva általános volt a kétszeres. A kukorica még a török idõkben elterjedt (1690 táján), de nagy mennyiségû termelése csak a XVIII-XIX. század fordulóján indult meg. Sok helyen termeltek még kölest, minden településen voltak káposztáskertek. Ipari növényként legtöbb helyen kendert termesztettek. A települések aljában majd mindenütt megtalálhatók voltak az áztatók. A nádat igen sokféleképpen hasznosították. Nemcsak tetõfedésre használták, hanem a paticsfal készítéséhez is. De nád volt az anyaga a korai kerítésnek is, és mint fûtõanyagnak is nagy hasznát vették. A nádhoz hasonlóan a gyékény is fontos növény volt; több helységünkben gyékényfonásra és gyékényszövésre specializálódtak (kosarak, vásznak, ponyvák, szakajtók, különbözõ tartók stb.), mint például Biharnagybajomban is.A fûzvesszõ is fontos alapanyag volt a házi foglalatosságok egyik legjelentõsebbikéhez,a kosárkötéshez. A házi foglalatosságokból lassanként gazdag parasztipar, kézmûvesség alakult ki a XVIII-XIX.század fordulójára majd mindegyik településünkön: szûcs, bognár, köteles, szíjgyártó, kosárkötõ, gyékényes. A kovács-, ács-, fazekas-, takács-, asztalos-, szabó-, csizmadiamesterségek más utat jártak be: a XVIII-XIX.század fordulójára önálló, már nagy hagyományokkal rendelkezõ,tanult mesterségként találkozunk velük minden számottevõbb településünkön.Kézmûveseink azonban csak a nagy kézmûveshagyományokkal is rendelkezõ városokban alakítottak ki céheket a XVIII.század folyamán.A mezõvárosokban és nagyobb falvakban csak a XIX.század elsõ felében,esetleg derekán alakult néhány, leginkább összevont céh, akkor, amikor a céhrendszer már túlélve önmagát idõszerûtlenné vált, és az ipari fejlõdés, a polgári kibontakozás gátlójává alakult.Érdemes felfigyelni arra, hogy a szlovák és német telepes falvakban, városokban gyorsabban és nagyobb mértékben fejlõdött ki a kézmûvesség, mint a magyar településeken. Nyilvánvaló, hogy hagyományos foglalatosságaikat folytatták új körülményeik között, és formálták hasznos mesterségekké (például Szarvason a szlovákok és Gyulán a németek).

Az állattartás kétféleképpen alakult. A településeken háznál tartott (a közeli gyepre, csordajárásra kijáró) állatok köre fokozatosan bõvült.A településektõl távol esõ rétségekben tartott, olykor félvad állatok pedig jelentõs kiegészítõ részei voltak a gazdálkodásnak. A vizekben gazdag környezet a házaknál tartott baromfiaknak kedvezett, a rétségekben pedig sok esetben a háziasítást segítette elõ. Az elsõ csoportnál meg kell említenünk a darutartást, a másiknál pedig az úgynevezett szalontai disznó elterjesztését.

Mind a földmûvelés, rnind az állattartás és a nyomukban kialakult kézmûvesség szoros összefüggésben fejlõdött ki a Körösök völgye árucseréjével. A lakosság számának növekedésével,a termelõmunka megindulásával, a közbiztonság megszilárdulásával egyre inkább jelentõséget kapott a belsõ piac, aminek intézménye a hetivásár lett. De mind jobban igényelték a különbözõ tájak árucseréjét is, aminek viszont a (nagy vagy országos) vásárok lettek a színhelyei. A XVIII.század elsõ felében szinte minden Körösök völgyei településen,ahol a középkorban is tartottak vásárokat,újjáéledtek a vásárok. A vásárok egyaránt voltak elosztó (távoli eredetû anyagok árusítása kézmûveseknek) és összegyûjtõ (fõleg állatok, állati termékek, például gyapjú, toll, bõr stb. felvásárlása és elszállítása) jellegûek.

A XVIII-XIX.században végrehajtott ármentesítést, a legelõk feltörését követõ agrárfejlõdés átalakította a települési rendet. A Körösök völgye települései zárt települések voltak. A szántók területének megnövelése, a határok távolesõ részeinek a bevonása a földmûvelésbe már a XVIII.század vége felé azt igényelte, hogy ezeken a távolesõ helyeken is legyenek építmények, szálláshelyek, ahol mezõgazdasági munkák idején meghúzhatják magukat, szerszámaikat tarthatják, ne kelljen naponta megtenni a hosszú és fáradságos utat a településtõl a földre. Elsõnek a nagy határú települések tanyásodtak, mint például Békés. De aztán hamar a más települések is. A századvégre ezek a szálláshelyek lakóhelyekké fejlõdtek, és a kintlakók létrehozták a tanyasi gazdálkodást. Tanyasi életforma alakult ki.


Békéssámsoni szélmalom, ma Békéscsabán a Gabonamúzeumban áll

Fotó: Bugár-Mészáros K.


A múlt század elejétõl területünkön is kibontakozõ gazdasági és társadalmi átalakulást nem tudta hátravetni vagy éppen megakadályozni az 1848/49. évi szabadságharc és polgári forradalom leverése, illetve az azt követõ parancsuralmi rendszer sem. A Körösök völgye a szabadságharc ideje alatt és azt követõen még jó ideig a vizesvilág hazája, a szabadságharcban magukat kompromittáltak, az üldözöttek alkalmas menedéke, búvóhelye volt (Sárosi Biharnagybajomban, Táncsics Kötegyánban, a honvédek nagy száma a Sárréten stb.). A hosszan elhúzódó abszolutizmus ezekbõl a bujdosó elemekbõl termelte ki a betyárvilágot, amelynek fõ területe azonban nem itt, a Körösök völgyében volt. Szücs Sándor csendes, a lakosság biztonságát, érdekeit védõ betyárokról tudott inkább a Sárréten, mint gonosztevõkrõl, futóbetyárokról, akik ellen nemcsak a neves csendbiztosok (közülük több maga is honvéd, sõt bujdosó honvéd volt, mint Osváth Pál is), hanem a lakosság is küzdöttek. Míg a többieket, az úgynevezett nádi betyárokat pártfogolta, segítette, rejtegette.

A szabadságharc hadi eseményei elkerülték vidékünket. A szabadságharcot azonban lelkesen támogatták. Különösen területünk északi részérõl álltak sokan honvédnek.

Az abszolutizmus évei alatt minden rétegnél elmélyült a rokonszenv a márciusi ifjak, a reformkor nagy egyéniségei, az elsõ magyar minisztérium tagjai, a honvédseregek parancsnokai, de mindenekelõtt Kossuth Lajos személye iránt. Az elnyomás alatt egy minden másnál elsöprõbb erejû Kossuth-kultusz alakult ki, amely az abszolutizmus bukásával elemi erõvel tört föl a felszínre. Parasztságunk minden rétege, falvaink, mezõvárosaink kézmûvesei, iparosai a legkülönfélébb vonatkozásokban Kossuthra hivatkoztak, tetteibõl, gyakran hallatott állásfoglalásaiból eredeztették elképzeléseiket, politikai törekvéseiket. Kossuth jelképpé magasztosult, akiben sajátos módon keveredtek a kor általános haladó gondolatai a helyi kérdések népi-nemzeti megközelítésének módjával. A Kossuth-kultuszból fakadóan kezdtek területünkön is szervezkedni parasztjaink, mesterembereink, mégpedig elõször az önmûvelést szolgáló olvasókörök megszervezésével.

A dualizmus idõszakában a vidék gazdasági fejlõdése az út- és vasútépítések, a gabonakonjunktúra, a gyárlétesítések nyomán jelentõsen felgyorsult. Ekkor épültek a jelentõsebb települések középületei, városközpontjai.

A múlt század végi gabonaválság és a tömeges munkaalkalmakat teremtõ fellendülés lezárulása nyomán a század végén felcsapó agrárszocialista mozgalmak vidékünkön különösen erõs gyökeret vertek. (Területünk nagy része szorosan beletartozott abba a mozgalmi területbe, amit 1937-ben Féja Géza igen találóan Viharsaroknak nevezett el.)

Nem véletlen, hogy e vidék népe fenntartás nélkül állt a Tanácsköztársaság védelmére, s annak leverése után is hitt a proletárforradalom gyõzelmének eljövetelében.

A két világháború között a trianoni határok következtében bizonyos átrendezõdés ment végbe a térség jelentõs települései vonzáskörzetében. (Békéscsaba és Berettyóújfalu regionális szerepköre pl. jelentõsen megnõtt, Gyuláé csökkent.) Mindez azonban az itt élõk helyzetét nem változtatta megjelentõsen; miként keveseket érintõ látszatintézkedés volt a Nagyatádi-féle földreform, vagy késõbb az ONCSA tevékenysége is.

A 30-as években azonban- éppen emiatt- területünkön, (Szeghalmon, Békésen és Vésztõn) alakult ki egy közelrõl sem egységes, mégis országos jelentõségûvé váló kisgazdamozgalom, itt (Biharugra, Komádi, Vésztõ) sarjadt a népi írók mozgalmának egy ága, és komoly gyökerei voltak a szociáldemokráciának és az illegális kommunista mozgalmaknak is. A felszabadulás után kerülhetett csak sor a Körösök völgye gazdasági, társadalmi és kulturális kérdéseinek megoldására.

Területünk megújuló hazánk egyik legradikálisabb szemléletû vidéke volt. A földreform gyors végrehajtása a szegényparasztság évszázados földéhségét elégítette ki. A földreform a korábbi jellegzetesen táblás mûvelésû területeket apró részekre bontotta, ha rövid idõre is, de megváltoztatta a táj képét. Az új tanyásodás folyamata nem tartott sokáig. A nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés ellentmondott a tanyáknak, különösen a magányos tanyáknak, és azokat lépésrõl lépésre felszámolták. A 60-as évek végére ismét a nagytáblás földmûvelés lett tájunkra jellemzõ, területünk tájképi meghatározója.

A tervszerû erdõgazdálkodás, a természet értékeinek védelme nem engedte, hogy a természetes táj szépségei eltûnjenek. A Körösök völgye ma is szép, harmonikus felépítésû táj, ahol annyi változás után, napjainkig is megmaradt tájmeghatározó természeti tényezõnek a víz és a vízhez kapcsolódó növény- és állatvilág. Útikönyvünk túravonalai hivatottak arra, hogy tájunk szépségeit, értékeit lépésrõl lépésre haladva bemutassák.




A fejezet tartalma - A könyv tartalma - KVTE

Következõ rész: Építészeti emlékek a Körös-Sárrét vidékén
Elõzõ rész:
Horgászati lehetõségek a Körös vidékén



Körös-Sárréti Útikalauz (Kondoros, 1984)    ©   Szerkesztette: Goda Péter és Köteles Lajos.
HTML: Vidovenyecz Zsolt, Körösök Völgye Turista Egyesület. 1999.