KÖRÖS-SÁRRÉTI ÚTIKALAUZ


ÁTALÁNOS INFORMÁCIÓK

VÍZI MUNKÁLATOK A KÖRÖS-SÁRRÉT VIDÉKÉN



Goda Péter



A Berettyó, a Körös és a Maros vízrendszere az õskorban

A kalauzunkban bemutatott területet az emberi történelem kezdetén a Berettyó, a Körösök, a Maros és számtalan, ma már nem létezõ vízfolyás uralta.

A Körösök és a Berettyó vízgyûjtõ területe, amelyet a Réz-hegység, a Meszes, a Bihar-hegység, az Erdélyi-érchegység, a Zarándi-hegység, valamint a Maros hordalékkúpja határol, 28 ezer négyzetkilométer kiterjedésû, s csaknem fele részben hegyvidék.

A Berettyó a Réz-hegység lábánál ered, s kezdetben É-ra, majd szelíd dombvidéken át Ny felé folyik. A szabályozások elõtt a Nagy-Sárrét mocsárvilágában terült szét. Áradásai során Borz-pusztánál tört ki, egyesült a Hortobágyon pangó Tisza-vízzel, és DNy irányba tartva Mezõtúrnál találkozott a Sebes-Körössel.

A Sebes-Körös a Hunyadi-medencében, Körösfõ közelében ered, romantikus szurdokait Révnél hagyja el, de gyors folyása csak Nagyvárad után csendesedik. Hajdan vizének kétharmada a Kis-Sárrét lapályában veszett el. Túlfolyója Körösladánynál volt, ahonnan tekervényes mederben közelítette Tarcsát, és találkozott az egyesült Fehér Fekete-Körössel.

A Fekete-Körös az 1849 m magas Nagy-Bihar falként leszakadó lejtõinek vizét hozza, majd a peremvidéken fölveszi a Tõz-patakot. Egykor Dobozt érintve Békésnél ömlött a Fehér-Körösbe.

A Fehér-Körös az Erdélyi-érchegységbõl keskeny, a Marossal párhuzamos völgyében fut Ny-ra. Gyulát, majd az egykori Vesze falut érintve Békésen vette föl a Fekete-Köröst, és közösen keresték kapcsolatukat a Sebes-Körössel. Egyesülésük után kényelmes lustasággal kanyarodva Mezõtúrnál fogadták magukba a Berettyó vizét. Szarvasnál megtalálták az õs-Maros DK-rõl érkezõ medrét, s abban folytatták útjukat Szentes és Csongrád felé.

A Maros a hegyvidékrõl hozott és a peremvidéken lerakott hordalékját kerülgetve körülbelül 10 ezer évvel ezelõtt változtatott medret Aradnál. Addig legyezõszerûen terült el ÉNy felé, szeszélyesen cserélve a ma már kiszáradt medreit; elõbb Elek-Gyula, majd mind délebbre Mezõberény, Orosháza irányába, s onnan tovább hol Szarvas, hol Szentes felé vette útját.

Vidékünkön a ma is élõ folyók, azok egykori fattyúágai, valamint a szabályozások során vizüktõl megfosztott vízfolyások alkottak szövevényes rendszert. Ilyen csatornává sorvadt, de valaha jelentõs vizek voltak pl. a Kálló, a Kutas, a Köles-ér, a Korhány, a Gyepes, a Fás, a Büngösd, a Hajdú-völgy vagy a Kondoros-völgy és a Kákafok.


Vízi munkák a kezdettõl a XX. századig

A középkor magyarsága a vizet társul fogadta, hiszen utat, élelmet és védelmet kapott tõle, rétjeit, legelõit dúsította. A névtelen vízmesterek az Árpád-kortól kezdõdõen, de különösen a XV-XVI. században célszerûen oldották meg a vizek levonulásának és hasznosításának módját. A végvári harcok, majd a török hódoltság idején ez a vízgazdálkodási rendszer mind a harcolók, mind a védelmet keresõ lakosság számára stratégiai célokat is szolgált. Az érdekkülönbség egyértelmû volt! Míg a gyulai vár kapitányai, majd a gyulai szandzsákbég (a közigazgatás török tiszti vezetõje) fegyveresen kényszerítette a lakosságot a közlekedési célokat szolgáló, de elsõsorban a várak védelmi rendszerének fontos elemét képezõ csatornák építésére, tisztítására, addig a túlélés ösztöne a lakosságot a vízrendszer rombolására késztette. Így alakult ki a menedéket nyújtó, mondhatni mesterséges mocsárvilág.

A török kiûzése után a vízszabályozás akkor került ismét az érdeklõdés középpontjába, amikor a vidék népessége - elsõsorban a telepítések következtében - megszaporodott. A gazdálkodásban meghatározó tényezõvé váltak a haszonföldek. A XVIII. század dereka táján kezdõdõ szabályozások azonban csak helyi érdekeket szolgáltak. Például a Fekete-Körös áradásaitól a gyulai birtokú Pikó család a két folyó között hosszában lefutó töltéssel védte a Fehér-Körös jobb partján elterülõ marhalegelõit. Ez az úgynevezett Pikó-gát a közelmúltban beépült a mályvádi szükségtározó töltésébe. De a Köröstarcsa és Gyoma között kanyargó Pityeri-gát és még számos, ma is létezõ alvógát szintén ezen idõszak kezdetleges vízszabályozásának nyomát õrzi. Nagyobb szabású próbálkozások is voltak, így például a Sebes-Körös sárrétjének lecsapolására már a XVIII. század végén kísérletet tettek.

A folyók - sokszor károsan - felduzzasztott vize volt az elsõ természeti energiahordozó a Körös-völgyben, amelyet az ember saját céljára használt föl. Az Alföldön termelt gabonát vízimalmok százai õrölték. Hasznos munkát végeztek, de mûködtetésükhöz a mederben gátat kellett építeni, s ez növelte az árvízi veszélyeket. Így hát mind a vízimalmok, mind az átgondolatlan helyi vízszabályozások sértették a földbirtokosok és a lakosság érdekeit. Az egyre szaporodó panaszok átfogó megoldás keresését sürgették.

A Körösök szabályozására 1802-ben báró Vay Miklós képzett hadmérnök személyében királyi biztost neveztek ki, aki következetes, de a vármegyék ellenállásába ütközõ intézkedéssorozatba kezdett.

Legfontosabb feladat a felmérés volt, mivel a II. József idején készült katonai katasztert bizalmasan kezelték, s ezért hozzáférhetetlen volt. A térképészeti és vízjárási felmérések elkészítésére 1818-ban a kiváló képességû Huszár Mátyás kamarai mérnököt rendelték ki, aki segédmérnökeivel - köztük ifj. Tessedik Sámuellel és a pályakezdõ Vásárhelyi Pállal -1823-ra végzett a nagy munkával. Az általuk készített térképek és a hozzájuk tartozó tanulmány alapozta meg a Körösök szabályozásának jövõjét.

A közéletbe kilépõ Széchenyi István figyelmét a vízi munkák fontosságára Vedres István munkái, közvetlenül pedig az 1825-ös országgyûlés elé terjesztett Beszédes-féle jelentés keltette fel. Beszédes József egy magyarkanizsai jobbágycsalád hetedik gyermekeként született 1786. február 12-én. Széles mûveltségû mérnök volt, a magyar mûszaki irodalom egyik megalapozója, magas fokú gazdasági felkészültséggel vázolta a vízépítési feladatok tervszerû megoldását, annak fontos társadalmi következményeit, a vízzel való több célú gazdálkodás irányelveit. Mûködött a Tolna megyei lecsapolásokon, szabályozási terveket készített a Kaposra és a Rábára, irányította a Sárvíz, a Sió és a Kapos vízi munkáit, majd Széchenyivel bejárta az Al-Dunát. Már mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja nagyrészt a Fehér-Körös Arad megyei szabályozásának és az alsó szakasz tervezésének szentelte életét. Munka közben,1852-ben érte a halál egy dunai töltésfelülvizsgálaton.

Õ volt, aki a Fehér-Körösön nagy árvízveszélyt jelentõ és sok kárt okozó malomgátak felszámolására megnyerte a Székudvaron birtokkal is érdekelt József nádort. Az érdekelteket korunkban napi gyakorlatként követett társulatba (!) fogta össze, s a dombok lábánál vezetett csatornát épített, ahová azután áttelepíttették a malmokat. Küzdelmét Jókai az "Útirajzok"-ban örökítette meg. Az 1843-ban üzembe helyezett, 92 km hosszú,15 malomnak energiát adó, árvízvédelmi és öntözési célokat is szolgáló malomcsatorna akkor a Kárpát medence legkorszerûbb vízi létesítménye volt, s ma is üzemel. Késõbb alsó szakaszát, a Csohos-eret a Péli-csatornával hosszabbították meg Gyula fölött.

A Huszár Mátyás-féle felmérések és az annak alapján készült,1840-ben jóváhagyott Beszédes-féle tervek megvalósítását Bodoki Mihály vármegyei mérnök kezdte el, majd fia, Károly folytatta. A munkáknak igazi lendületet az 1844-45-ös évek árvizei adtak. A helyi erõk összefogásának szükségessége nyilvánvalóvá vált. 1845-ben, törvényhatósági határokra való tekintet nélkül, az egész vízszabályozásban érdekelt területet felölelõ Körös Szabályozási Társulatot hoztak létre. Széchenyi kormánybiztosi mûködése alatt -1846 ban létrejött a Tiszavölgyi Társulat, amelyhez azután csatlakoztak az addig alakult kisebbek, így a Gyula székhelyû körösi is.

A magyarországi vízszabályozások gondolata a reformkorban, Széchenyi István szellemében fogalmazódott meg. Formába öntésének legnagyobb alakja Vásárhelyi Pál volt, aki mérnöktársaival Széchenyi azon felismerése jegyében tervezte meg a szabályozási munkákat, amely szerint az, más beruházásokkal együtt, a nemzet társadalmi és gazdasági felemelkedésének alapját képezi. Az elképzelések észszerûsége annyira nyilvánvaló volt, hogy azt még a fejlõdést minden tekintetben fékezõ Bach-korszakban sem vetették el. A Körösök vidékén Bodoki Károly frissítette fel a felhalmozott terveket és ismereteket. Programját 1855-ben jóváhagyták, és nem utolsósorban a Gyulát pusztító nagy árvíz hatására a munkák hatalmas lendülettel indultak meg. A feljegyzések szerint a császár 1857-es országos körútjának egyik indítéka is a birodalom akkori legnagyobb beruházásának, a Gyula-Békési-nagycsatorna építésének megtekintése volt.

A közmunkára támaszkodó folyószabályozások a száraz esztendõk hatására az 1860-as évek elején elakadtak, majd kisebb tempóval, de folytatódtak. 1869-ben felállították a gyulai folyammérnöki hivatalt, amely a vízi munkálatok szakirányításában kapott alapvetõ feladatot. Az 1870-es években kiderült, hogy a Körösök szabályozásában hibák is történtek. Az 1881. évi, Köröstarcsát elpusztító, de Békést és Csabát is fenyegetõ árvíz után újabb tervek készültek.

Az 1881. évi 52. tc. alapján a Körös-völgyi szabályozási munkákat az állam hajtatta végre, a mûvek fenntartását és fejlesztését viszont az érdekeltségi alapon szervezett ármentesítõ társulatokra bízta.


Vízibusz a Kettõs-Körösön


A Berettyó-Körös-vízrendszere a szabályozások után
Folyószabályozások

Sok tízezer kubikos, számos, európai színvonalon képzett mérnök és ötletes gépész, valamint a közigazgatás összefogása egy csendes második honfoglaláshoz vezetett. A félmillió hektár terület megszabadítása az árvizek fenyegetésétõl a kor legnagyobb vállalkozása volt. Az 1890-es évekre lezárult szabályozások végeredménye folyórendszerenként a következõ:

Az Õs-Berettyó alsó szakaszát (Bucsa-Borz-puszta és Mezõtúr között), amely a Hortobágy folyócska vizét is hozza, ma Hortobágy-Berettyó-fõcsatornának hívják. Árvíz idején zsilipkapu választja el a Hármas-Köröstõl. A mai Berettyó 188 km hosszú, Bakonszegtõl a Sebes-Körös torkolatáig ásott mederben folyik.

A Sebes-Körösön Nagyvárad és Körösszakál között az 1855-ben módosított terv szerint 12 átmetszést építettek, majd innen a Kissárrét mocsarában 40 km hosszú medret ástak Körösladányig. Elhagyott folyása, a Holt- Sebes-Körös, Biharugrán, Okányon és Vésztõn át kanyarogva Fok-köznél találkozik az élõ Körössel. A Sebes-Körös (amelynek medre a gyors hordalékfeltöltés miatt függõmeder, fenékszintje a terep fölött van) Körösladánynál egyesül a Berettyóval. Szabályozáskor jobb partja a torkolattól Nagyváradig, bal partja Gyires községig kapott töltést.

A Fekete-Körös szabályozását a XIX. század elején a vízfolyást akadályozó fák eltávolításával kezdték. 1844 és 1855 között 41 átmetszést építettek, a megrövidített meder két oldalán töltésekkel. A szabályozás befejezéséig 71 átvágás készült, ajobb parti töltés a Görbed-pataktól, a bal partit Fekete-tótól építették ki a szanazugi torkolatig. Azzal, hogy vizét már Szanazugnál bevezették a Gyula-Békési-nagycsatornába, megvédték Dobozt és Békést a keresztülfolyó Körös veszélyétõl. A mederoldal közelébe, a szakadóparton épített töltéseket cölöpös partbiztosítással látták el. A folyó végleges nagyvízi szabályozása csal 1985-ben fejezõdik be!

A Fehér-Körös felsõ szabályozása a Malom-csatornával függ össze. Az 1855. évi árvíz a Péli-csatornán keresztül elöntötte Gyulát, ezért a folyót a városon kívül vezették. Az új, 19 km hosszú, töltésezett meder, a fent említettek szerint, Szanazugnál veszi fel a Fekete-Köröst, és Kettõs-Körösként Békésen tér vissza egykori medrébe (Krisztina-zug, Élõvíz-csatorna-torkolat).

A Fehér-Körös elhagyott medre Gyula-Vesze-Sikkony-Békés vonalon folyva Élõvíz-Gerlai-holtág néven belvízi, öntözõvíz-szolgáltató és környezetformáló szerepet tölt be. A Kettõs- és Hármas-Körös további, alsó szakaszán helyi érdekû szabályozások már a XIX. század elején is folytak (például a halásztelek-kákai töltésrendszer megépítése).1834-ig készült el a torkolati, a szarvas-békésszentandrási és még 4 kisebb átmetszés. Végleges arculatát 1934-ben úgy kapta, hogy hossza, 54 átmetszéssel 308, km-rõl 128 km-re csökkent. A töltések 1895-re váltak folytonossá. A töltések távolsága egymástól a Hármas-Körösön 600 m, a Kettõs-Körösön 300 m.

Az árvízvédelmi biztonság fokozására a Körös-vidéken az utóbbi évtizedben kerek 1 milliárd Ft-ot költött az állam. Az árhullámok megcsapolására szükségtározók épültek: a Berettyón a Kutas-tározó, a Sebes- és Kettõs-Körös összefolyásának szögében a mérgesi, a Fekete-Körös mentén pedig a mályvádi tározó. A töltések fejlesztése, a veszélyes altalajok erõsítése az árvízvédelmi munkáknak még több évtizedes programjait képezik.


Vízrendezések

A töltések és az azokba épített zsilipek árhullámok levonulása idején megakadályozzák a síkvidéki vízgyûjtõn keletkezõ többletvizek, a belvizek befogadását. Belvízátemelõ szivattyútelepek építése vált tehát szükségessé, amelyeket a századfordulótól a 30-as évekig gõzgépek hajtottak meg (Békés, Békésszentandrás, Fok-köz, Hosszú-fok stb.). A vízelvezetõ hálózat gerincét az elhagyott folyómedrek, valamint a - többnyire közigazgatási határokon ásott - csatornák alkották. A mezõgazdaság egyre kisebb víztûrõképessége a csatornahálózat sûrûsödéséhez és a levezetési idõ megrövidüléséhez vezetett. Az 1950-ig épült újabb szivattyútelepeken már nagy teljesítményû, a magyar ipar színvonalát fémjelzõ Ganz Jendrassik dízel üzemû motorokat építettek be, és ezekkel kezdték felváltani a régi gõzösöket is (Félhalom, Sitka, Hosszú-fok stb.). Újabb korszakváltást jelentett a villamosítás. Elsõsorban a magyar román közös érdeket szolgáló szivattyútelepeknél alkalmazták ezt a korszerû meghajtást. A kisebb teljesítményû szivattyúk jelentõs részét automatizálták. A nagyobb telepek teljesítménye gépegységenként meghaladja a 300 kW-ot is.

A mezõgazdaság fejlõdése a talaj termõképességének megóvásával érhetõ el. Ezt szolgálják a talajjavító-vízrendezõ (meliorációs) beavatkozások, amelyek feltételeit a több mint száz éve épülõ és ma is fejlesztés alatt álló vízrendezési mûvek alapozzák meg.


Vízhasznosítás

A lecsapolások, a hatékonyabb mezõgazdasági termelésre és a térség idõjárási viszonyaira egyaránt hatással voltak. A mocsarak megszüntetése következtében a párolgásból keletkezó csapadékképzõdés csökkent, s helyenként a félsivatagi klímára jellemzõ kiszáradási folyamatokat lehetett észlelni.

Hasonlóképpen a XIX. század elsõ harmadához századunkban is ugrásszerûen nõtt a társadalom igénye a Tiszántúl mezõgazdaságának teljesítményével szemben. Már 1902-ben felmerült a jelenkorban megvalósult duzzasztók megépítésének gondolata, az öntözési vízszintek emelése és a vízkészletek tározása céljából. Ez idõ tájt csak az elsõ lépcsõ, a bökényi duzzasztó épült meg. A Tiszántúl öntözésének tervét Trummer Árpád tanulmányai alapján Sajó Elemér dolgozta ki. Megvalósítását - a duzzasztóépítési és öntözõcsatorna-létesítési programot - a világgazdasági válság utáni megnövekedett élelmiszerigények az 1933-35. évi aszálykárok és a tiszántúli nagy munkanélküliség is segítette.1936-ban megkezdték a békésszentandrási duzzasztó építését. Ezzel az idõközben létrejött Országos Öntözésügyi Hivatal megteremtette 20 ezer ha mezõgazdasági terület vízellátását és a Körösök nagy részének hajózhatóságát. A Kettõs-, a Fehér- és a Fekete-Körös öntözési igényeit a békési, a Sebes-Körösét és a Berettyóét pedig a körösladányi duzzasztómû szolgálja. Így vált a kalauzunk által is bemutatott terület hazánk öntözéses mezõgazdaságának és a halgazdaságának egyik fellegvárává.

A Berettyó-Körös-rendszer vízgyûjtõjérõl nyaranta kevesebb víz érkezik, mint amekkorák a megnövekedett mezõgazdasági igények. Ezért a Tisza Tiszalöknél és Kiskörénél felduzzasztott vizének egy részét átvezetik a Berettyóba és a Hortobágy Berettyó-fõcsatornába. Ezt a vizet (22 m3 érkezik másodpercenként) a körösi duzzasztók tározzák, és duzzasztják föl olyan magasra, hogy könnyen kivehetõ legyen.


A vízmûvek többcélúak

A vízmûvek legtöbbje több célú rendeltetéssel épül. A szabályozások után például nemcsak a már ismertetett Beszédes-féle Malom-csatornát kellett újra üzembe helyezni, de vízzel kellett ellátni a Fehér-Körös Gyulán, Békéscsabán és Békésen átfolyó elhagyott medrét is, amely 1857 után tulajdonképpen szárazon maradt. Elõször a Malom-csatornával kötötték össze, de 1896-tól, a gyulai duzzasztómû megépítésének idejétõl már közvetlenül a Fehér-Körösbõl kapja az "élõvizet". Az így kialakult Élõvíz-csatorna ellátja a három várost egészségügyi, ipari és öntözõvízzel, elvezeti a belvizet és sajnos a szennyvizet is, mindemellett pedig nélkülözhetetlen környezetformáló elem. E sokféle szerepe miatt ma evezésre, korcsolyázásra, fürdõzésre nem alkalmas. A mezõhegyesi térségben közel azonos funkciót tölt be a Marosból táplálkozó ottani Élõvíz-csatorna.

Tájegységünk másik, különlegesen sok szerepet betöltõ vízi létesítménye a 4. számú körzetben ismertetett, megkapó táji értékeket is tartogató szarvas- békésszentandrási holtág. Ma egyébként a holtágak, nyáron kiszáradó egykori folyómedrek ismételt "életre keltésének" korszakát éljük. A szabad idõ vízparti eltöltésének egyik formája a holtágakhoz kötõdik, ennek vízgazdálkodási feltételeit kell a jövõben minél szélesebb körben megteremteni.

A Fehér- és a Fekete-Körös összefolyásának szögében épül a jövõben az úgynevezett "kis delta" tározó. Ez a több száz ha kiterjedésû mesterséges tó amellett, hogy tartalék vizet tároz, haltenyésztési célokat szolgál, kiválóan alkalmas lesz sportolásra és pihenésre is.



Sárréti kézimalom

Fehér M.


A fejezet tartalma - A könyv tartalma - KVTE

Következõ rész: Természeti környezet és élõvilága 
Elõzõ rész: Természeti földrajzi viszonyok



Körös-Sárréti Útikalauz (Kondoros, 1984)    ©   Szerkesztette: Goda Péter és Köteles Lajos.
HTML: Vidovenyecz Zsolt, Körösök Völgye Turista Egyesület. 1999.